Téli kirándulás: Chapter 1 – Guangzhou, Hong Kong

Guangzhou – Kezdeti bonyodalmak
A hat hetes téli kirándulásunk első állomása Guangzhou volt, ahol is vietnami vízum intézés és hong kong-i kiruccanás várt ránk. Györgyi és Áron már egy nappal előbb, január hetedikén, útnak indultak. Ők a harminc órás vonat utat választották (ülős helyeken), ebből én köszönöm nem kértem, úgyhogy inkább másnap a costa rica-i barátnőmmel, Maryval repülőre pattantunk és úgy érkeztünk Guangzhouba egy röpke három órás út alatt. Mégiscsak jobban hangzik, nem? Azonban a valóság mégsem ilyen egyszerű, mint általában, most is mindent sikeresen az utolsó pillanatra hagytam, így kicsit megcsúsztam az időmmel.
Például az utazás előtti napon a Bank of China-ban szembesítettem az ügyintézők azzal, hogy külföldiek Kínában egy napon csak 100 usd-nek megfelelő kínai yuant válthatnak át. Na már most nekem 1300 usd-re volt szükségem minél hamarabb. Így végül az egyik kínai barátomat, a jól szituált Dominicot kértem meg, hogy segítsen. Mint kiderült, már korábban is kértek tőle ilyen jellegű segítséget a külföldi ismerősei, így nem volt számára új a dolog, egyből ugrott is, hogy segítsen.
Ezen kívül még egyéb kisebb-nagyobb intézni valók maradtak az utolsó egy-két napra, amiket inkább nem részleteznék, a lényeg az, hogy az indulás előtt végül Maryra és rám is az a sors várt, hogy alvás helyett pakolás, online csekkolás a gépre stb. Azonban hajnali 1-kor pakolászás közben véletlenül álomba merültem, és Mary hajnali fél 4-kor dörömbölt az ajtón, hogy azonnal menjek, mert nemsokára indul a gépünk. Életem leggyorsabb összekészülődése után elhagytuk a hőn szeretett négyes számú kolit, taxiba szálltunk és mire magunkhoz tértünk, már Guangzhouban is voltunk.

Guangzhou – Így vessz el egy tizennégymilliós városban
A reptérről egyenes út vezetett a guangzhou-i metróra. Mivel korábban már kikerestük térképen a hotel címét, ami nem messze volt a keleti pályaudvartól, csak annyi lett volna a dolgom, hogy feljövök a metróból és elsétálok odáig. Fel is mentem a felszínre, azonban valami nem stimmelt. Az alváshiány okozta zavarodottságban elkerülte a figyelmem, hogy nem a keleti pályaudvarnál szálltam le, hanem valahol teljesen máshol. Hívtam Györgyit és Áront Wechaten, hogy hol vannak (ugyanis pont akkortájt érkezett be a vonatuk), de csak annyit tudtak, hogy a pályaudvar melletti McDonalds-ban. Áron ki is ment a Meki elé, hogy integessen nekem, de hiába, a lökött Dóri, valahol kilométerekkel arrébb kereste az integető Áront. Mivel az én környékemen (nem viccelek) 6 Meki volt, ezt talán hatszor is eljátszottuk, míg gyanússá nem kezdett válni, hogy valami nem stimmel.
Mivel időközben kezdtem kicsit feszültté válni (egyrészt a leírhatatlanul sok kínai miatt, másrészt a 20 kilós hátizsákom miatt, harmadrészt az 1300 usd készpénz miatt ami a táskámban lapult(Györgyi és az én teljes utazásra szánt zsebpénzünk), úgy láttam jónak, hogy a taxi a legjobb megoldás. Azonban a környék összes taxisa próbált átverni, úgy döntöttem, hogy elindulok gyalog minél messzebb a pályaudvartól, és beülök egy rendes taxiba. Persze ez sem ment karikacsapásra, ugyanis nagyjából az ötödik taxis ismerte a címet, amit mutattam nekik a telefonomon (térképpel együtt!). Végül az ötödik taxis nem csak, hogy tudta a címet, de jó beszélgetőpartnernek is bizonyult. Arra számítottam, hogy délen nem fogom érteni a helyiek dialektusát, de legnagyobb meglepetésemre még sokkal jobban értettem mindenkit mint Qingdaoban. Mivel a déliek iskolában putonghua-t (hivatalos mandarin nyelvjárást) tanultak, így a legtöbben ismerik és használni is tudják, sőt még jobban is odafigyelnek a kiejtésre mint az északiak. Még a metrón (ami sokkal fényévekkel modernebb és tisztább mint Budapesten) is mindent három nyelven mondanak be: kantoniul, mandarinul és angolul.
Végül meg is érkeztem a hotelba, ahol a recepciós lány angolul üdvözölt, mire én kínaiul köszöntem. Ő angolul kérdezett, én kínaiul folytattam és így tovább. A körülöttünk lévők jót derültek a szituáción, de cseppet sem érdekelt, mivel kezd kicsit elegem lenni abból, hogy annak ellenére, hogy hallják, tudok kínaiul, mégis próbálnak az angoljukkal villogni. Végül én győztem és kínaiul mondta el a tudnivalókat.:)

Guangzhou – Nem ilyennek képzeltem
Másnap reggel mentünk Györgyivel vietnámi vízumot intézni, amit már aznap este kézbe is vehettünk. Azalatt a pár óra alatt amíg a vízumra vártunk, Györgyivel és Áronnal elindultunk felfedezni Guangzhout. Alapvetően kellemes hely, a tél időjárás se túl meleg, se túl hideg, olyan 20 fok körüli, hosszúnadrág-pulcsis. Különösebb látnivaló nem igazán akad, inkább úgy jellemezném a várost, mint egy csomópont, ami összeköti a déli kínai nagyvárosokat, illetve Hongkongot és Vietnamot. Még egy számomra szokatlan dolog ütött szöget Guangzhouval kapcsolatban: az egész város olyan mint egy nagy piac. Egy metropolis méretű bevásárlóközpont, ahol mindent kütyüt, ruhát, használati tárgyat megtalálsz. Leírhatatlan mennyiségű bolt mindenütt, a szőnyegestől a harisnyáson át a kozmetikumokat árusító boltokig stb stb… és az a legszebb, hogy ezek az egy-egy területre specializálódott boltok mind fenn is tudják tartani magukat.
A fogyasztói társadalom bugyrainak felfedezése után átvettük a vietnami vízumunkat és másnap összefutottunk Borisszal és a barátnőjével, illetve a barátnőjének egy barátjával, akik mindketten vietnámiak, és rengeteg hasznos infóval láttak el minket. Ezen kívül elvittek minket a kedvenc éttermeikbe, így fejtágítás közben jókat ettünk-ittunk. Később a két új vietnami barátunkkal utaztunk Hanoiba, de erről majd később, előbb jöjjön az egynapos Hongkongi látogatás beszámolója.

Hongkong – versenyfutás az idővel
Annak ellenére, hogy kb. hajnali fél 7-kor korábbi vonatra szálltunk fel, mint amire jegyet vettünk (annyira tipikus 差不多 kínai mentalitás, hogy másik vonatra is felengednek) így sem volt túl sok időnk Hongkongban. Még annak ellenére sem, hogy az útlevél ellenőrzésnél nem kellett végigállnunk a kilométeres sort, mert mikor meglátták a három külföldi érkezését, a biztonságiak egyből arrébb tolták a kordont (ahol pár ázsiai szintén próbált átjutni, de csak minket engedtek…) ezzel legalább 45 percet spórolva.
Nagyjából 11 körül meg is érkeztünk Hongkong belvárosába, ahol a metróból kilépvén Györgyivel visítórohamot kaptunk. Már régóta nagy álmom volt eljutni Hongkongba, és csak akkor és ott tudatosult bennem igazán, hogy hol is vagyunk. Miután sikerült lenyugodnunk, összefutottunk az orosz Oksana-val és a kazahsztáni Ilyas-al, akiknek Hongkongban volt szállásuk. Együtt indultunk útnak megkeresni a hongkongi filmekből ismert a Victoria Peek névre hallgató kilátót, azonban a kínaiakkal itt még nehezebb volt a kommunikáció. Mivel itt szinte minden helyi tud angolul, a mandarint már nem nagyon használják, max. a kantonit, viszont az angoljuk továbbra sem az igazi… Így esett az, hogy egy helyitől megkérdeztük, hogy hol kell leszállni a metróról, hogy a Victoria PEEK-hez jussunk, de a lökött kínai srác Victoria PARK-ot értett…. (hiába erőltetem meg minden arcizmomat, hogy tökéletesen ejtsem ki a „peek” szavacskát). Szóval a Victoria Parkoban lyukadtunk ki, ami elég unalmasnak bizonyult, így minél hamarabb próbáltunk eljutni a rendes célállomáshoz, a Victoria Peek-re. Nagyjából másfél óra reménytelen fel-alá járás után megtaláltuk a felvonót, ami felvisz a kilátóra, majd kezdődhetett a végtelen hosszú sorban állás.
Persze a látvány, ami a kilátó tetejéről fogadott, minden addigi bonyodalom emlékét eltüntette. Mivel a korai Jackie Chan filmek nagy részét Hongkongban forgatták, az az érzés fogott el, mintha az valamelyik filmjének jelenetébe csöppentem volna, annyira éreztem, hogy ez a látvány más ismerős. Nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan miért, de fantasztikus élmény volt. Csak egy nagyváros, de mégis… Talán tényleg közrejátszik az, hogy kiskoromban sok Jackie Chan filmet néztem a családommal, és ezért keltett bennem pozitív emlékeket, érzéseket. Mindenesetre akkor és ott elhatároztam, hogy egy napon még visszatérek, ha törik, ha szakad.

Az elmúlt egy év összefoglalója nagyvonalakban

Mint azt már korábban megosztottam az olvasókkal, jómagam tehát azon húz szerencsés hallgató egyike lehettem, akiknek sikerült elnyerniük a Magyar Ösztöndíj Bizottság által meghirdetett 2013/14-es tanévre szóló Egyéves Kínai Nyelvi Részképzés Ösztöndíjat. Ezen ösztöndíj keretein belül alkalmam nyílt 10,5 hónapon át, Qingdaoban, az Ocean University of China-n, kínai nyelvet tanulni. Ez az egy év a vártnál is gyorsabban szállt el, hideg és meleg is ért egyaránt, de ami a legfontosabb, rengeteg élménnyel, tapasztalattal, igaz barátokkal gazdagodtam.

Érkezés a “Középső Birodalomba”

Az utam Budapestről Qingdao-ba a vártnál is gördülékenyebben zajlott, rendkívül jól meg volt szervezve minden. Nem csak hogy viszonylag jó áron, 156 ezer Forintért találtam repülőjegyet Budapesttől Pekingig, de a MÖB 160 ezer Forinttal meg is támogatta az utazási költségeimet. Több magyarral utaztam együtt, Helsinkiben csupán három órát kellett várnunk a csatlakozásra. Pekingben a Pekingi Nyelvi Egyetem küldött ki értünk transzfert, mely elvitt minket a campusig, ott pedig a kezünkbe is adták az aznapi vonatjegyünket Qingdaoba. Este 11 körül érkeztünk meg Qingdaoi vasútállomásra, ahol az Ocen University egyik munkatársa jött ki értünk a pályaudvarra és vitt el minket egészen a campusig. Természetesen ezeket az útitársammal, Puhl Györgyivel részletesen előre leszerveztük az egyetemekkel, tehát Pekingben és Qingdaoban is fel voltak készülve az érkezésünkre.

Az első benyomás

Nem tagadom, elsőre elég kiábrándító kép alakult ki bennem Qingdao-ról. Egyáltalán nem olyan volt az, mint amilyennek azt elképzeltem. Nem csak Qingdao, hanem az egyetem is teljesen már arcát mutatta a külvilág felé. Az interneten található képeken és videókon szép tiszta utcák, rendezett campus tárul az érdeklődők szemei elé. Az érkezés után egyből világossá vált, az egyetem honlapján fellelhető képek az egyetem egy másik campusán készültek, nem ott, ahol a külföldieket elhelyezik. A mi campusunk valójában nem is egy valódi campus, sokkal inkább egy lelakott lakópark, benne háztömbökkel, családokkal, egyéb, az egyetemtől független kis vállalkozásokkal, privát nyelviskolákkal. Az utcák és a campus koszos, telis-tele hulladékkal, kóbor kutyákkal és macskákkal. Azonban a kollégiummal kimondottan elégedett voltam, és vagyok is. Habár nem egy modern épület, de mindig volt meleg víz, csótányt egyszer sem láttam a szobámban (bár azok akik a saját szobájukban főztek, maguk köré vonzottak néhány csótányt), a szobánk szép mutatós volt, új bútorok, radiátor, televízió. Az épületben több takarítónő minden délelőtt azon dolgozott, hogy maximális tisztaságban élvezzük az ittlétünket. Talán csak egyszer, az október elsejei héten, amikor minden kínai egy viszonylag hosszú vakációt élvez, a takarítónők is pihentek, így nem volt ki tisztán tartsa a közös illemhelyiséget, zuhanyzót. Akkor, pár nap után realizáltuk, hogy milyen jó, hogy máskor mindig itt vannak velünk a szorgos takarítónők.

Sajnos az egyetem körüli utcákon az egyik étkező koszosabb mint a másik. Az egyetem tanárai többször is felhívták a figyelmünket arra, hogy ne együnk az egyetem melletti utcán, de még az éttermekben sem, mert gyakori a 地沟油, (csatorna olaj), ami elvileg a csatornákból kiszivattyúzott használt olaj (talán említenem sem kell, hogy valószínűleg a csatornában a használt olaj mikkel keveredik).

A kínaiak az utcán eldobálják a szemetet, köpködnek, kiabálva beszélgetnek egymás mellett, étkezéskor „csámcsogási versenyt” rendeznek stb. A kiutazás előtt ezekre mind felhívták a figyelmemet (kivéve a csatorna olajra), de mégis csalódottságot éreztem. Annak ellenére, hogy Magyarországon durván három éve tanultam kínaiul, az itteni dialektussal, az úgynevezett 青岛话-val is sokáig gondok adódtak, viszonylag nehezen szokott hozzá a fülem, tehát amikor a második napon rosszul adtak vissza a kisboltban, akkor még reklamálni sem tudtam, mert nem értettem amit az eladó hölgy mondott.
Az egyetemen az órák sem olyanok voltak mint amire számítottam. Az itteni oktatás minősége meg sem közelíti a budapesti Keleti Nyelvek Iskolájának a szintjét. Egy viszonylag nehéz csoportba jelentkeztem, gondolván, hogy ha a csoportban mindenki jobb nálam, akkor én magam is motiváltabb leszek. Sajnos azonban ez a csoport már kifejezetten a 书面语-re, azaz az írott nyelvre összpontosított, de mire rájöttem, hogy ez nem sokat segít a fejlődésemben, már késő volt váltani. Az első órán azt vártam, hogy beszélgetni fogunk, de ehelyett a tanárnő tizenöt percben bemutatta saját magát, majd kiosztott néhány lapot és azt az utasítást kaptuk, hogy magunkban olvassuk a papíron írottakat, utána a tanár elmondta mi áll a papíron, hogyan kell a szöveget olvasni, de két órán keresztül egy hallgató sem jutott szóhoz. Annak ellenére, hogy az első félévben szinte minden órára bejártam, nem úgy fejlődött a kínaim mint annak kellett volna. Az oktatás minősége és az új környezet mind azt eredményezte, hogy kicsit kiábrándultam ha nem is Kínából, de Qingdao-ból (egy időre).

Ismerkedés

A negatív benyomás ellenére az érkezésemkor még továbbra is maximálisan nyitott voltam a kínaiak felé, mindenáron arra törekedtem, hogy minél több kínai barátra tegyek szert. Azonban mivel az érkezéskor a kínaim még nem volt túl jó, gyakran kinevettek. Végül sokszor engedtem őket angolul beszélni, mert az angolom általában jobb volt mint a kínaiaké, így úgy éreztem angolban „nem győzhetnek le”. A kulturális különbségek is elég nagyok voltak, az életstílus, a beszédtémák stb. Sok kínai srác arra törekedett, hogy a barátnőjükké váljak, a lányok viselkedése pedig egyszerűen irritált. A világ különféle tájairól érkezett külföldiekkel azonban kezdettől fogva nagyon jó volt a kapcsolatom, legyen szó európaiakról, afrikaiakról, amerikaiakról, vagy ázsia egyéb más országaiból érkezettekről.
Kezdeti nyelvi nehézségek

Az első három hónapban csak az órákon mertem kínaiul megszólalni, és mint azt említettem, erre a tanárok nem gyakran adtak lehetőséget. Mindezek közben a szobámban szorgalmasan készültem az órákra, de az utcán még továbbra sem tudtam folyékonyan beszélgetni a helyiekkel. Novemberben ezt az állapotot megelégelvén, újra elkezdtem kínaiakkal körülvenni magam, és habár a kínaim még továbbra sem volt folyékony, lényegesen könnyebben ment mint az érkezéskor. Az egyik kedves ismerősöm, aki a Qingdao University-n volt tanárnő, azt is vállalta, hogy ingyen privát órákat tart nekem, mert ő is látta, hogy küszködöm, és kell a beszédgyakorlás. Így az első lényeges feljődés az első félév végén köszöntött be, mikor is ismét visszanyertem a lelkesedést a kínai tanulás iránt. Nem véletlenül mondják a kínaiak, hogy: „兴趣是最好的老师”, avagy „Az érdeklődés a legjobb tanár”.

Egészség

Az első egy hónap meglepően jó volt ilyen szempontból, bár figyeltem is rá, hogy csak ténylegesen étkezésre alkalmas kosztot vegyek magamhoz. Annak ellenére, hogy mindenki hasmenésre panaszkodott, nekem egy hónapig semmi problémám nem volt (a rossz levegő okozta orrnyálkahártya panaszokat leszámítva, illetve egyszer berekedtem egy olyan vírustól, ami a fél kollégiumot ágynak döntötte). Az első hónap után azonban bekövetkezett a baj: egyszer a barátaimmal a városközpontban ettünk csirkét rizzsel, de én voltam az egyetlen, aki a nem csípőset kérte, a többiek mind a csípőset választották. Így adódott, hogy egyedül én kaptam el egy elég erőteljes vírust, ami egészen pontosan egy hónapon keresztül pusztította a szervezetemet. Nem csak gyomorpanaszok alakultak ki, de ettől kezdve akárhányszor csípőset ettem, az arcomon kiütések jelentek meg, a szervezetem legyengült, volt, hogy az éjszaka kellős közepén a közeli férfi WC-ig bírtam csak elfutni, mert olyan hirtelen tört rám a hányinger. A szervezetem viszonylag rövid idő alatt vészesen legyengült, és végül csak erőteljes antibiotikumok segítettek a helyrehozásában. Pár hét alatt három-négy kilót fogytam, de sajnos mivel nem testmozgással, hanem koplalással keletkezett a fogyás, így a helyrejövetelem után rögtön vissza is híztam annak a dupláját.

A kínai konyha hatásainak terén a külföldieknek két típusát figyeltem meg: az egyik, akik az olajos ételektől pikpak elhíznak, illetve azok akinek a szervezete nem bírja feldolgozni az itteni alapanyagokat, gyakoriak a hasmenéses panaszok, ezáltal félelmetesen lefogynak. Ritka az az eset, amikor nincs semmilyen testsúlyváltozás. Én sajnos az első kategóriába tartozom. A kínai ételek kifejezetten olajosak, így az első félévben magamhoz képest rendkívül elhíztam, az eddig hamvas bőrömön narancsbőr keletkezett. Ez az állapot azonban a téli kirándulás során nemsokára megváltozott, de nem a testmozgás miatt, sajnos más okai voltak.

Téli kirándulás

Amint végeztünk az első féléves vizsgáinkkal, Györgyivel és Áronnal útnak is indultunk Gunangzhouba. Guangzhouból Hongkongba, Vietnamba, Kambozsába é végül Thaiföldre. Öt hetes utazás vette ekkor kezdetét, ahol életem legmesésebb helyeit jártam be, de egyben egyik legfélelmetesebb élményével találtam szembe magamat. Ezt az utat sosem fogom és nem is akarom elfelejteni, elmondhatatlanul jelentős tapasztalatra tettem szert. Erről majd részletesen később.

Új félév, új életstílus

A visszatéréssel egy nehéz időszak zárult le, újra biztonságban éreztem magam ott ahol voltam. Boldog voltam, hogy Qingdaoban lehetek, úgy éreztem, hogy egy jó ideig nem vágyom semmilyen utazásra, inkább minél több időt szeretnék itt tölteni, ebben a békés, biztonságos városban. A téli kirándulás előtt az egyetemen keresztül megismertem egy családot, akik külföldi lányt kerestek, jó angoltudással. Már mielőtt kiutaztam volna Kínába, hallottam erről a családról, ugyanis az egyik tavalyi magyar ösztöndíjas náluk lakott két hónapig. Csak annyit kellett tennie, hogy néha a családon belüli két kislánnyal angolt kellett gyakorolnia, de egyébként pedig együtt laktak, hozták-vitték közös programokra, mindent azért cserébe, hogy a kínai kislányok nyitottabbá váljanak a külföldiek felé, és persze az angoljuk is felfejlődjön. Decemberben kétszer-háromszor már látogatást tettem náluk, hogy lehetőleg minél jobban megismerjem őket, mielőtt véglegesen beköltöznék hozzájuk. Végül úgy döntöttem, hogy vállalom, feladom a kollégiumi bulikat a külföldi diákokkal, a viszonylag szabad életstílust, és komolyabbra veszem mostantól a dolgokat. Nem csak hogy a szabad életstílusról, a bulikról és olykor-olykor elfogyasztott alkoholos italokról mondtam le, de még egy igényes edzőterembe is beiratkoztam, ahova a második félévtől kezdve rendszeresen eljártam, hogy formába tartsam az első félév során elhanyagolt testemet. Mint említettem, az első félév alatt felszedett kilók a téli kirándulás alatt elszálltak, de a rendszeres testmozgás és megfelelőbb étkezés ellenére sem sikerült visszahozni azt a formát, amivel a kiutazás előtt rendelkeztem.

Új tanulási technikák

Mivel a téli kirándulás alatt csak néhány napig volt alkalmam kínaiul társalogni, így sok mindent elfelejtettem, de az elhatározás nagyon erőteljes volt, az eddigieknél is nyitottabbá váltam a kínaiak felé.

A második félév első hónapjában a kínaim látványosan fejlődött, habár továbbra is sok volt a nyelvtani hiba, de ekkor kezdett folyékonnyá válni. Hogy miért is? Ekkortól több külföldi barátommal is kínaiul kezdtünk kommunikálni, konkrétan egész márciusban nem voltam hajlandó semmilyen más nyelven megszólalni, csakis kínaiul. Sajnos nem sokáig tudtam elég makacs maradni, mert az a kis közösség, ahol a külföldiekkel is lehetett kínaiul beszélni, felbomlott, az új baráti társaságom kínaia pedig az enyémnél is rosszabb volt. Mindenesetre azonban innentől kezdve mertem azon kínai ismerőseim előtt is megszólalni, akiknek az angolja viszonylag jó volt, és esetleg korábban ki is figurázták a kínaimat. A kínai nyelv iránti érdeklődésem az egekbe szökött, mindennek tudni akartam a kínai megfelelőjét, mindent ki akartam tudni fejezni, többé szinte nem is engedtem egy kínai ismerősömet sem, hogy angolul beszélgessünk, ugyanis előbb elmagyaráztam és megértettem a dolgokat kínaiul, mint ahogy ők angolul tették volna azt. (Mindezt olyan kínaiaknál is sikerült elérnem, akiknek az angoljuk a gyakori nyelvtani hibák ellenére tényleg viszonylag folyékony volt). Kínai híreket kezdtem nézni, és minden reggel iskolába készülődéskor a tankönyveim hanganyagát hallgattam.

Mint arra az első félév során rájöttem, az amit a tankönyvekben tanulunk, nem feltétlenül hasznos a való életben, így sokszor a kötelező szólistákból nem azokra a bonyolult szavakra koncentráltam, amiket a dolgozatra be kellett magolni, hanem az apró betűs részre, amik egyszerű szavakkal körülírják a nehéz kifejezéseket. Mivel a kínaiak szóbeli kommunikáció során az egyszerűségre és gyorsaságra törekednek, így ahelyett, hogy bonyolult szavakat magoltam volna, igyekeztem minél egyszerűbben és gyorsabban beszélni, ahogy azt a kínaiak tették, azonban ha hivatalos levélírásról volt szó, akkor már tudtam, hogy a szótárban milyen kifejezésekre keressek rá.

A második félévben ismét rá kellett jönnöm, hogy a csoportom nem egészen az én szintemnek megfelelő, habár most már mindent értek abból, amit a tanárok mondanak, továbbra sem tudom nyelvtanilag tökéletesen kifejezni magam. A tananyag nem segített rajtam, a tankönyv olyan témákat taglalt, mint például: a dohányzás előnyei; macskák személyiségjegyei; a pekingiek szeretnek pletykálni; a német esküvők őrültek; miért rossz az, ha egész nap koplalunk és éjszaka összeeszünk-iszunk mindenfélét, majd pedig elmegyünk futni, hogy mindezt ledolgozzuk… Már eljutottam odáig, hogy meg se próbáltam érteni ezeket a szövegeket, így nem is figyeltem arra, hogy miként részletezi a tankönyv ezeket a témákat, csak a hasznos nyelvtani szerkezeteket kerestem a sorok között, de az erőteljes írott nyelv hatására úgy döntöttem, hogy át fogok járni a két szinttel lejjebbi csoportba, ahol a beszélt nyelven alapuló tananyagot a való életben maximálisan lehetett alkalmazni. Így sokszor ellógva a saját órámat, ezekre az egyszerűbb órákra jártam be, amik szintén rengeteget segítettek a nyelvtanom kicsiszolásában, és a beszédkészségem fejlesztésében. Azonban ennek az lett az ára, hogy az ezekkel az órákkal egy időben lévő saját óráimat elhanyagoltam, így az eddig 80-90% feletti jegyeim 50-60-70% körüliekre zuhantak, de számtalanszor hatékonyabban fejlődtem mint az első félévben, sőt azt is le merném fogadni, hogy a beszédkészségem az osztálytársaimhoz képest is többet fejlődött. Az írást sem vettem már olyan komolyan mint az első félévben, inkább arra törekedtem, hogy amikor csak lehet, kínaiakkal beszélgessek, legyen az a kínai családom valamelyik tagja, a bolti eladó, egy barát vagy az utcán egy idegen. Tehát az írásom ugyan elhanyagoltam, de sikerült megatanulnom érthetően és folyékonyan beszélni és a hallásértésem is sokkalta jobb lett mint az várható volt. Csak bízni tudok benne, hogy a rossz érdemjegyeknek nem lesznek negatív következményei.

HSK

Ezen a téren kimondottan csalódott vagyok saját magammal. Az első félévben nem éreztem még elég erősnek a tudásomat ahhoz, hogy letegyem a HSK 4-et, így a második félév tavaszára terveztem azt, majd pedig nyár elejére a HSK 5-ös szintet. Működött is volna a terv, a szintem is meg volt már hozzá, azonban arra nem számítottam, hogy az ellopott útlevél miatt egy fél évig útlevél problémáim lesznek. Problémák alatt azt értem, hogy például az ideiglenes helyett újat kellett igényelnem, így az útlevélszám megváltozása miatt nem tudtam volna igazolni magamat. Mikor a procedúra lezárult, már regisztráltam is volna a vizsgára, de valamiért nem tudtam online fizetni, végül rájöttem, hogy talán így jobb is, mert akkor realizáltam, hogy a tartózkodási engedélyemet át kell tetetnem az új útlevélbe, amely újabb heteket igényelt. Nyár elejére is majdnem sikerült beregisztrálnom, majd rájöttem, hogy nemsokára meg kell hosszabbítanom a vízumomat, tehát az útlevelem beláthatatlan ideig megint a helyi Immigration Office kezébe fog kerülni, és így tovább… Bárki, aki valaha azt fogja nekem mondani a jövőben, hogy külföldön tervez tanulni, az első két dolog, amire fel fogom hívni a figyelmét ez lesz: „Két dologra vigyázz a legjobban: az egészségedre és az útleveledre.”

Elhatároztam, hogy januárban egy HSK5-el a kezemben szeretnék hazatérni Magyarországra. Már el is kezdtem a készülést. Tudom, hogy nagyon sokat kell még tanulnom, de addig kell ütni a vasat amíg meleg, úgy érzem, hogy ha szorgosan készülök, novemberben le is fogom tenni azt.

Angol

Mikor megérkeztem Qingdaoba az angolom folyékony volt, de telis-tele nyelvtani hibákkal. Lusta voltam az igeidőkön agyalni, egyszerűbbnek láttam csak beszélni, gondolván úgyis megértenek. Mindenesetre az angol anyanyelviek mind azt mondták, hogy az angolom rendben van, folyékonyan kommunikálok, az a lényeg. Azonban az intenzív kínai tanulás ennek gátat kezdett szabni. Eleinte nem tudtam olyan gyorsan angolról kínaira, kínairól angolra váltani, csak belezavarodtam, ráadásul mivel eleinte nem sok időt töltöttem anyanyelvi angol beszélőkkel, és engedtem, hogy a nálam rosszabbul beszélő kínaiak és más nemzetiségűek mind angolul szóljanak hozzám, így az eddig viszonylag megfelelő angol készségeim rohamosan romlásnak indultak, a félév végére közel sem volt már olyan folyékony az angolom mint az az érkezésemkor volt.

A téli kirándulás alatt azonban hetekig egy ausztrál barátunkkal utaztunk. Egyrészt a vele való hosszas beszélgetések, illetve az, hogy a hivatalos dokumentumaim mind el lettek lopva, „segítettek”, hogy az angolom megint kicsit folyékonyabbá váljon. Hisz nem lehet külföldön hibás angollal ügyeket intézni, ekkor tényleg nagyon összpontosítanom kellett, hogy mit mondok és hogyan.

Mint azt említettem a második félévtől a szabadidőm nagy részét egy új társasággal töltöttem, aminek a nagy részét amerikaiak tették ki. Az ő kínaiuk nem volt túl jó, így jobbnak láttam, ha velük csak angolul beszélgetek, ami miatt eleinte kicsit feszült voltam, mert a kínaimra ekkor még nagyon ráfért a gyakorlás, azonban 2-3 hónappal később azt kezdtem érezni, hogy nem csak a kínaim, de az angolom is hatalmasat fejlődött. Az amerikai barátaimat megkértem, hogy amikor csak lehet, javítsák ki a nyelvtani hibáimat, ezt ők be is tartották, így a nyelvtanom lényegesen helyreállt. Olykor hivatalos levelek írásában is sokat segítettek (hisz, mint azt említettem, hivatalos ügyeim akadtak bőven). Egyszer még júliusban azon kaptam magam, hogy amikor a Hong Kong Visa Office-al emaileztem, elég gyorsan, segítség nélkül is, akár a buszon is elég komoly hivatalos hangvételű emaileket írok vízumügyintézés témájában. Ez persze addig fel sem tűnt, míg az egyik amerikai barátom kíváncsiságból bele nem pillantott a levelezésbe, és ezzel a kérdéssel fordult hozzám: „Ezeket mind magadtól írtad?”. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt felelte, hogy ő sem fogalmazott volna érthetőbben.

Nyári szünet

Júniusban adódott egy kiváló lehetőség, amellyel egy héten többször is vehetek privát órákat a campuson belül. Fiatal kínai tanárok terveznek nyelviskolát alapítani, de ők maguk is igénylik még a külföldiekkel való gyakorlást, így az első hónapokban ingyenesek az órák, bár valószínűleg később már fizetőssé fognak válni. Így mostanában azon igyekszem, hogy minél több alkalmam legyen velük gyakorolni, ami meg is látszik a kínaimon. Konkrétan miután júliusban véget értek az egyetemi órák, és az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy ezekre az órákra jártam, a kínai családommal és barátokkal beszélgettem, HSK-ra készülgettem, a kínaim még gyorsabban is fejlődött mint a szemeszter alatt.

Habár úgy terveztem, hogy Qingdaoban fogok szakmai gyakorlati helyet keresni a nyárra, esetleg a szakmai gyakorlat végeztével augusztusban utazgatni, sajnos a dolgok nem épp úgy alakultak ahogy én azokat terveztem. Az EU Window ösztöndíj eredményeire elég sokáig kellett várakozni, az egyetem pedig ki sem hirdette a neveket hivatalosan azok számára akik már eleve ezen az egyetemen tanultak. Az itteni diákok konkrétan egyesével kopogtak be az irodába azzal a kérdéssel, hogy a CSC megküldte-e az egyetemnek az ő anyagaikat. Én is rendszeresen bekopogtam, de mindig csak rossz híreket kaptam, bár a tanárok azzal bíztattak, hogy a CSC még várhatóan fog további neveket küldeni. Végül kiderült, hogy abban az esetben, ha valaki saját költségen regisztrál be az egyetemre, továbbra is három hetet kell várni az egyetemi befogadólevél és a JW202 dokumentum érkezéséig. Mikor július 15-én az irodában közöltem a tanárral, hogy mivel most már elég egyértlemű, hogy nem kapok ösztöndíjat, így saját költségen szeretnék maradni az egyetemen, leesett az álla és kijelentette, hogy túl késő, a két szükséges dokumentum nem fog időben megérkezni. Ekkor kezdődött a nagy tervezés, hogy hogy tudnám összekötni a kellemeset a hasznossal és olyan helyre utazni augusztusban, ahol vízumot is tudnék intézni. Gondolkoztam Kulala Lumpur-on, Kyoto-n, Hong Kongon. Már konkrét elképzeléseim voltak arra az esetre, hogy mi történik, ha a dokumentumok tényleg nem érkeznek meg időben, kinek lehetne kipostázni őket, de végül a dokumentumom július 23-án megérkezett az egyetemre. Így lehetőségem adódott (volna) Qingdaoban meghosszabbítani az itteni tartózkodási engedélyemet, de lakcím problémáim adódtak, így egyszerűbbnek látom a napokban elhagyni Kínát, és az országon kívül X2-es vízumot intézni a következő félévre. Végül egy barátommal Taiwanra repültünk (EU-s állampolgároknak 90 napig vízummentes), onnan Malajziába, ahol megigényeltem az új kínai diákvízumomat, utána pedig ellátogattunk Singapore-ba. Ezekről is majd később részletesen.

Az első év legszebb emlékei

Nyáron valaki azt kérdezte tőlem, hogy ha ki kéne választanom a Kínában megélt egy év legjobb élményét, mi lenne az. Egyből két dolog jutott eszembe:

Az egyik legszebb emlék a Nagy Falnál tett látogatásom volt szeptember közepén.

A másik, legszebb élmény pedig a második félév hétköznapjaihoz kötődik. A mindennapjaimat leginkább egy japán osztálytársnőmmel és két amerikai sráccal töltöttem. Minden nap az órák után együtt ebédeltünk, jókat beszélgettünk, viccelődtünk, nevettünk. A téli kirándulás és egyéb kívülálló körülmények azt eredményezték, hogy március körül kimondottan depresszióssá váltam, sokat sírtam, erőtlen voltam. Ezen három barátomnak köszönhettem, hogy ismét teljes szívből tudtam nevetni, és élményként megélni a hátralévő hónapokat. Akkoriban hirtelen beköszöntött a tavasz, a cseresznyefák virágoztak, lehetett közösen hegyet mászni, kirándulni, ismét kimozdulni a napfényre. A tanulás is sokkal jobban ment a pozitív hangulat hatására.

Összegzés az összegzésen belül

Nem tudom szavakba foglalni mindazt, amit egy év alatt átéltem. Összegzést is nehéz írnom, hisz pár mondatba belesűríthetetlen. Ez alatt az egy év alatt sok jó és rossz is egyaránt történt, a mérlegnek mindig két oldala van, de hát ilyen az élet. Voltak pillanatok, amikor rettentően rám tört a honvágy… Ilyen pillanat volt az, amikor decemberben azt a információt kaptam otthonról, hogy elhunyt a Nagypapám. Ekkor legszívesebben az első gépre felszálltam volna, hogy otthon legyek a Nagymamámmal és az Édesanyámmal. Vagy amikor elkezdődött a nyári szünet Qingdaoban, és felrémlettek bennem a budapesti nyári éjszakák feledhetetlen képei. Azonban nem véletlenül pályáztam meg a következő évre is az ösztöndíjat, illetve az se véletlen, hogy annak ellenére, hogy az ösztöndíjat nem nyertem el, immáron saját költségen folytatom az itteni tanulmányaimat. Itt számos új barátra tettem szert, rengeteg kultúrával ismerkedtem meg. Itt nap mint nap lehet valami újat tanulni. Úgy érzem, a nyelvi készségeimnek köszönhetően a későbbiekben könnyebb lesz Magyarországon jó megélhetést biztosító állást találnom, már a saját jövőképem is biztosabb talajon nyugszik. Talán azt sem kell feltétlenül negatívumként megélnem, hogy kiraboltak Kambozsában, hisz ez volt az a fordulópont, ami igazán hozzájárult a felnőtté válásomhoz.

Örülök, hogy részese lehettem ennek az élménynek, hogy volt lehetőségem jelentkezni erre az ösztöndíjra, és bízom benne, hogy a jövőben is lesz még hasonló lehetőség. Feledhetetlen évet tudhatok magam mögött, és ami a legjobb, hogy még nincs vége, mint azt említettem, előttem áll még egy újabb félév kínai nyelvtanulás az Ocean University-n, remélhetőleg egy szakmai gyakorlati lehetőség egy kínai vállalatnál (az egyetemi tanulmányokkal párhuzamosan), és mint azt említettem, egy HSK5-ös nyelvvizsga.
Igazán hálás vagyok, amiért részese lehettem ennek a feledhetetlen élménynek, egy életre megmarad bennem mindaz amit itt tanultam. Elmondhatatlanul sok élménnyel gazdagodtam. A Nagymamán mindig azt szokta mondani: „Kislányom, amit egyszer megtanulsz, azt senki nem veheti el tőled.” Itt Kínában, ahol életemben először igazán fejest ugrottam a mély vízbe, rá kellett jönnöm, hogy mit is jelentettek valójában a szavai. Ezúttal tényleg tanultam valamit, és habár az idő szép lassan elhomályosítja az emlékeket, mégis úgy érzem, az itt tanultak egy életre mély gyökeret vertek bennem.

dorivskina is BACK!

Nagyjából 9 hónapnyi némaság után az „Egy ösztöndíjas Emlékiratai” ismét frissül!
Persze az élet nagyban zajlik, leírhatatlanul sok dolog történt ezalatt a pár hónap alatt, nem is tudom, hol kezdjem. Valószínűleg nem fogok mindent alaposan elmesélni, de az érdekes dolgokat igyekszem utólag megosztani, illetve a korábban megfogalmazott, de még nem publikált bejegyzéseimet is igyekszem nemsokára közzétenni.

COMING UP NEXT: Elsőként egy gyors összegzéssel fogok indítani az egész évről, és nagyból a kicsit felé tartva részletezni pár érdekességet.

Addig is üdvözlök mindenkit, remélem adtok ennek a blognak még egy második esélyt, és nyomon fogjátok követni a bejegyzéseimet az elmúlt pár hónapról, illetve a következő szemeszterről Qingdaoban.:)
欢迎光临!!

 

 

Barátok Közt… X-Faktor… Topmodell Leszek… Való Világ? Pillanatok a hétköznapjainkból

Ocean University of China négyes számú kollégium és kutyamenhely

Már kezdünk hozzászokni, hogy itt Kínában bármi megtörténhet. Egyszer régebben egy otthoni kollégiumba becsempésztünk egy élő nyuszit, persze akkor paráztunk is rendesen, hogy ki ne derüljön a turpisság… nos, itt Kínában nincs miért aggódni, ugyanis teljesen megszokott, hogy a diákok állatot tartanak, a hatodikon az egyik japán srácnak még kutyája is van, ami rendszeresen éjszaka kezd vonyítani. Ez még hagyján, mi a negyediken annyira nem szoktuk hallani, csak Áron, aki a hatodikon lakik, szokott néha álmatlanságban szenvedni a jószág miatt. Elmondása szerint annyira már nem zavarja, azonban pár napja, mikor lépett volna ki a szobájából egy nagy fekete morgós kutya volt az ajtaja előtti radiátorhoz kötve. Mondani se kell, hogy Áron alaposan kiverte a balhét…:D

Sose húzz fel egy kínai nőt, avagy „Mónika Show” level China

Mint azt már egy előző blogbejegyzésemben említettem, a kínai hölgyeknek van egy érdekes stílusuk… Pl. esténként fél 8 és 8 között rendszeresen végighallgatunk egy rendkívül magasröptű párbeszédet két kínai lány között, akik valami oknál fogva az utcán mindig kiabálva kommunikálnak egymással. Nagyjából így hangzik:

–          HEEEE! HÁGYÁGYÁGYÁMÁÁ?

–          ÓÓÓ, TRÁGYÁGYÁÁ.

–          HEEEEEEEEE! HÁGYÁGYÁGYÁMÁÁ?

–          ÓÓÓ, TRÁGYÁGYÁÁ.

–          HEEEE! HÁGYÁGYÁGYÁMÁÁ?

–          ÓÓÓ, TRÁGYÁGYÁÁ.

és így tovább… a „beszélgetés” terjedelme kb. 15-20 perc.

Egy régebbi bejegyzésben azt is említettem, hogy az egyik kínai nő ismerősöm elverte egy szintén kínai barátnőmet egy külföldi srác kegyei miatt. Azóta a kolinkban is történt egy hasonló eset (szintén a hatodikon), hogy két kínai lány egymásnak ugrott, és az egyik végighúzta a másikat a lábánál fogva a folyosón, miközben a másik segítségért kiabált.

Nem tudsz nézni X-Faktort? Nem gond, majd az X-Faktor jön hozzád!

Otthon szerettem zenei tehetségkutatókat nézni, főleg az előválogatókat csíptem a legjobban. Nos, itt a 416-os szobában nap mint nap kijut az előválogatóból, ugyanis a mongol szomszéd srác (amikor épp nem a mongol haverjait hívja át és mulatják át az éjszakát), akkor épp Beyonce, Whitney Houston, Adele stb… számokat énekel. Egyébként annyira nem zavar, nincs olyan rossz hangja, továbbá a zenei ízlése is nagyjából megközelíti az enyémet, úgyhogy egyszer sem vertük ki a balhét, sőt egy-egy „mongoltalálkozó” után is csak udvariasan kérdezem, hogy milyen volt az esti buli. De általában bocsánatot is kér, ha túl hangosak, sőt legutóbb még kávézni is áthívott magához. Györgyivel megállapítottuk, hogy a másik oldalunkon lakó kínai srác sokkalta irritálóbb az gyakori nyavalygásával, miszerint túl hangosak vagyunk. Ezt megelégelve tegnap éjfélkor a sok tanulás okozta feszültséget egy kis Red Hot Chilli Peppers-el vezettük le, ezzel demonstrálva neki, hogy milyen is az, ha tényleg hangosak vagyunk.:D Persze a dörömbölés ezúttal sem maradt el…

„Topmodell Leszek” Season 1, China

Múlt héten Györgyivel és néhány másik lánnyal részt vettünk egy fotózáson, ahol különböző stílusú ruhákban és díszlettel készítettek mindkettőnkről 4-4 fotósorozatot: keleties, elegáns, bohókás és szexi.
A műhely elég profi volt, a díszlet odavágott, a ruhák, amik közül kedvünkre válogathattunk pedig (habár némelyik tipikus giccses, szakadt kínai) elég változatosak, és nagyjából az én méreteim voltak. Mikor betoppantunk, öt percbe sem telt, már meg is találtam a számomra ideális keleties stílusú ruhát, egy mályva színű magas gallérú, alul felsliccelt, lábvillantós darabot. A második egy nagyon giccses, hatalmas báliruha volt, a harmadik pedig egy tengerészruha. A negyedik, a szexi sorozat képei sikerültek szerintem a legjobban, egy hatalmas, érdekes szabású, lilás színekben pompázó estélyiruhát választottam. Először egy ágy szélén ülve, majdpedig az ágyra fekve pózoltam, persze a többiek ott kuncogtak, mert szerintük tiszta Titanic pózban toltam, azt leszámítva, hogy Kate Winslettel ellentétben, rajtam volt ruha (és sajnos a művész úr, aki épp igyekezett megörökíteni a pillanatot, sem egy DiCaprio volt, hanem egy pöttöm kínai).:D

Barátok Közt, avagy hogyan készítsen ki a lakóközösség

Az még oké, hogy egyik oldalon a mongol srác minden nap a következő évi X-faktorra gyakorol, és hogy a másik oldalon a kínai csávónak mindig fontos vizsgája van, amire miattunk nem tud készülni, de hogy fél Afrika állandóan itt táborozik az ajtónk előtt, azt már néha kicsit (Györgyi szavaival élve) „too much”. Az a helyzet ugyanis, hogy a szintünkön kb. 6 Zöld-foki szigeteki afrikai lakik, akik korábbról nem ismerték egymást, azonban itt kimondottan egymásra találtak. Így aztán a mongol találkozó kispályás a minden estés “afrikagyűléshez” képest, amikor is érdekes módon PONT a mi ajtónktól pár méterre táboroznak le, és mintha szándékosan nagy hangerővel beszélnének egymással, hogy mindenki tudomást vegyen az ittlétükről.
Egyébként egytől-egyig jófejek, minden nap szóba elegyedünk velük, csak néha kicsit már sok, sajnos mi sem vagyunk időmilliomosok. Korábban az egyikük egyszer elpanaszolta nekem, hogy szerinte Györgyi és én túl hűvösek vagyunk, és ő hiába próbál velünk beszélgetni és kérdezi, hogy „Hey, what’s up?” mi erre csak annyit válaszolunk, hogy „Fine, and you?” és már sietünk is tovább a folyosón. Ezt megelégelve Györgyivel elhatároztuk, hogy csakazéstis megmutatjuk nekik, hogy nem vagyunk mi hűvösek, mostantól mi is úgy „megwhatsuppoljuk” őket, hogy csak na, sőt a fél életünket elmeséljük nekik, hátha ránk unnak, és békén hagynak.:D
Végül a terv nem jött be, azóta is rendszeresen megwhatsuppolnak minket… sőt, azóta tudnak pár dolgot kínaiul, így mostanában a változatosság kedvéért már kínaiul tolják ugyanezt.:D (Egyébként miközben ezeket a sorokat írom, folyamatosan hallom, hogy zajlik a mai afrikai csúcstalálka az ajtónk előtt.)

„Peti áll a ház előtt”, avagy az ideális osztálytárs

Milyen nálunk, Magyarországon egy ideális osztálytárs? Megosztja veled az ebédjét? Megengedi, hogy lemásold a háziját? Jókat nevettek a szünetben? Együtt mentek lazulni suli után? Valami ilyesmi, nem?
Nos… a koreaiaknál ez kicsit másképp működik. Náluk ugyanis ÁLLÍTÓLAG ha imponálni szeretnél valakinek, akkor az a legjobb, ha valami egészséggel kapcsolatos ajándékkal leped meg a másikat. A szobatársam, Györgyi egyik osztálytársa pár napja ilyen módon próbálta kifejezni jóbaráti szeretetét Györgyi iránt. Tudni kell, hogy mielőtt bekapcsolták a központi fűtést, pár napig dermesztő hideg volt a koliban. A spártai körülmények híre hallatán a koreai osztálytárs akcióba lendült. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy csörög a telefon, a srác itt állt a szobánk ajtaja előtt, és hozott Györgyinek (csak hogy biztosra menjen) egy franciaágy méretre szabott elektromos melegítő paplant. Hát nem ilyen egy ideális osztálytárs?:P

Népegészségügy és tisztálkodási szokások a négyes számú kollégiumban

Habár a koli alapjáraton hűvös és szellős, mint azt már említettem, pár napig rettenetesen hideg volt, de annyira, hogy a napi háromszori forró zuhany nélkül a vér is megfagyott volna az ereimben. (Itt hozzátenném, hogy egy jófej amerikai srác felajánlotta, hogy használjam az ő hordozható „heating machine”-jét, de annyira hideg volt, hogy még az is felmondta a szolgálatot.) Egyik este tanulás közben már az ujjaimat sem éreztem, gondoltam veszek egy szokásos forró zuhanyt, csak hogy időközben minden meleg vizet elhasználtak a külföldi lányok. Már a sírás kerülgetett, mikor bevillant, hogy a kínai lányok csak kb. hetente kétszer fürdenek, így tuti van meleg víz a szintjükön. Így is lett, tudtam én, hogy rájuk mindenben lehet számítani!:)
Egyébként zuhanyzás közben már nem egyszer meglepetten konstatáltam, hogy a kínai lányok fürdőköpenyben becammognak a zuhanyzóba, és a köpenyt le se véve, csak a fejüket tartva a zuhany alá, mossák a hajukat. Valaki elmagyarázná nekem, hogy ennek mi értelme van? Miért óvják habtestüket a víz tisztító erejétől?? A másik dolog, ami szemet szúrt, hogy esténként már a szokásosnál is magasabbról tesznek a tisztaságra, mintha szándékosan a kuka mellé dobnák a szemetet, a wc-t se húzzák le, de még kezet se mosnak utána. Lehet, úgy vannak vele, hogy másnap reggel úgyis jönnek a takarítók, minek erőltessék meg magukat a wc lehúzásával, hisz nemsokára más úgyis megteszi azt helyettük…? Ettől függetlenül a kézmosás kihagyására azóta sem találtam magyarázatot (mondjuk nem mintha kerestem volna).

Tudom, ez így leírva annyira nem érdekes, tulajdonképpen nehéz is szavakba önteni azt a rengeteg élményt amik nap mint nap történnek velünk, de összegezve, a qingdaoi hétköznapokban sok minden kijutott nekünk… rendszeresen akad itt nevetés, dráma stb… Tehát mivel annyi minden zúdul ránk egy nap, így az itt leírtak az egy tizedét sem fedik le az eseményeknek. Legegyszerűbb az lenne, ha bekameráznánk a campust és környékét, és kezdetét is vehetné az OUC TV első élő műsora az „Életünk Qingdaoban”. 🙂

Meri vagy nem meri 2: A kínai fodrász

Másfél hónap után elérkezettnek láttam az időt, hogy ellátogassak az itteni fodrászhoz hajat festetni.
Mikor beléptem a szalonba, az első gondolatom az volt, hogy milyen jó puha szőnyeg borítja a padlót, majd ráeszméltem, hogy ez bizony nem szőnyeg, hanem az aznapi kuncsaftok lenyírt hajmaradványa… No sebaj, nyeltem egyet, hisz ez Kína, megesik itt az ilyen. Szépen elmagyaráztam a fodrászfiúnak, hogy mit is szeretnék pontosan, milyen arányban keverje a festéket és a színelőhívót (Még szerencse, hogy hoztam otthonról szőkés barna festéket, ugyanis itt csak feketét, barnát, esetleg vöröset találni a polcokon). Úgy tűnt minden világos, ennek ellenére kicsit aggódtam mi fog kisülni a dologból, no de profik, gondoltam, biztos minden simán megy majd.
Békésen ültem a székben, mikor megpillantottam, hogy a tálka, amibe belenyomta a festéket, akárcsak a padló, szintén csupa hajas, az ecsetről, amivel összekeverte, nem is beszélve. Ugyanezzel a kínai haj-borította ecsettel kezdett az én fejem felé is közelíteni, hogy feldobja a festéket. Egy pillanatra reflexből el is húztam a fejem, mintha egy felém rúgott focilabda elől próbálnék kitérni, azonban az ecset végül megtalált , így kezdődhetett is a festék felvitele. Azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet, mikor a festék színe szép lassan fehérről kezdett zöldre váltani. Eme megmagyarázhatatlan jelenséget a fodrásszal is közöltem, kérdeztem tőle, hogy ugye mindent abban az arányban használt-e, ahogy mondtam neki, de ő állította, hogy minden a terv szerint halad, ne aggódjak, ő sem érti mi lehet a baj. Ezután (a tiltakozásom ellenére) a fejemre húzott egy melegítős sapit, hogy gyorsabban hasson a festék. Na, gondoltam, ha most nem kapok el tetvet, atkát, rüht stb… akkor soha.
A hideg zuhany akkor ért, mikor lemosta a festéket, és nedvesen bizony nem szőkés barna lett a töve, hanem FEHÉR. Szerintem a fodrász levágta, hogy a eltorzult arckifejezésemnek mi lehet az oka, mondta, hogy ne aggódjak, megszárítja, és minden oké lesz. Közben szóba elegyedett a mellette dolgozó másik fodrásszal, és valami olyasmit hallottam ki, hogy arról beszélnek „nem egyforma”. Én persze egyből arra asszociáltam, hogy a hajam alsó felének a színe, és a hajtő színe szerintük sem egyforma, ijedten kérdeztem, hogy „ugye most nem rólam van szó?”, erre nevetve mondták, hogy nem, ne aggódjak. Legnagyobb meglepetésemre a végeredmény egész jó lett, kicsit lett csak világosabb a hajtövem, de az itteni rossz minőségű víznek köszönhetően azóta már ki is kopott.
Jövő héten valószínűleg megyek vissza hozzájuk hajat vágatni, már kíváncsian várom, hogy milyen újabb „élményekben” lesz részem.

Peking tömören

Az előző rész tartalmából:

Ígértem, hogy beszámolok a pekingi kalandjainkról, azonban az idő csak úgy repül, az események pedig folymatosan pörögnek, ígyhát az időhiány nem engedi, hogy leragadjak a pekingi sztoriknál. Inkább azt javaslom, hogy akit érdekel milyen Kína fővárosa, az olvassa el a szobatársam, Györgyi bejegyzését… vagy menjen el Pekingbe. Lényeg a lényeg, Györgyi tömören összeszedett néhány érdekességet. Íme:  http://gyorgyikinaban.blog.hu/2013/10/01/palotak_pagodak_dagobak_egy_ujabb_falat_kina

Egyébként nagyon-nagyon sok dolgot lehetne írni Pekingről és nevezetességeiről, azonban kicsit feleslegesnek érzem, mert akit érdekel a történelmi rész, az neten könnyen talál róla kismillió infót, annak pedig semmi értelme nem lenne, hogy bemásolom a szövegeket a wikipédiáról. (Ehhez még annyit hozzátennék, hogy emiatt sem fogom az olvasókat photoshoppolt képekkel bombázni, ugyanis szeretnék minél valóságosabb képet festeni az látványosságokról, élményekről… minden másra pedig ott a google.)

Mára csak ennyi.:)

Egy hónap ömlesztve

Furcsa belegondolni, hogy már egy teljes hónapja itt vagyok. Elsőre nem tűnik többnek két hétnél, azonban, ha jobban belegondolok, rengeteg dolog történt, rengeteg tapasztalat és még több kérdés lebeg lelki szemeim előtt.

Önálló élet

Sosem voltam teljesen magamra hagyatva.  Sosem töltöttem pár hétnél hosszabb időt távol az otthonomtól és családtagjaimtól. Sosem voltam kolis, nem voltam rákényszerülve, hogy egymagamról gondoskodjak. Ettől és a szeretteim hiányától tartottam legjobban indulás előtt. A szeretteim tényleg hiányoznak, de tudom, hogy ez a búcsú úgysem tart örökké, így hát végül mégsem viselt meg annyira. Akárcsak az önálló életmód… mivel fillérekből jól lehet lakni, nem kell magamra főznöm és mosogatnom, de minden mást tényleg egyedül intézek… legtöbbször kínaiul persze. Ez a rész sem okoz nagy gondot, kivéve ha az ember kifog egy vaskalapos ügyintézőt…

Tanulás

Be kell vallanom, ez a rész elég nagy gondot okoz mostanában. Még a tananyag szintjével nem is lenne olyan nagy problémám, de az osztálytársak kikészítenek. Elszoktam ettől a stréber „nyalizzunk a tanárnak” hozzáállástól. Itt kőkeményen megy a verseny, hogy kik lesznek a tanárok kedvencei, mivel az órai aktivitás beleszámít az értékelésbe. Mint az nemrég kiderült, az osztály európai kolóniájának nagy része már jó ideje itt él Kínában (van aki pl. 3 évig élt Pekingben), aki pedig nem, az koreai, tehát már általános iskola óta ismer egy halom írásjegyet. Úgy érzem, nyelvi készségeik magasan az enyém fölött cirkálnak valahol a sztratoszféránál… Ami nem is lenne gond.. sőt, alapesetben örülnék is, hogy ilyen ügyesek, hisz csomó mindent tudok tőlük tanulni. De például mellettem a koreai lány, egész órán unottan mondogatja a tanárnak, hogy „学过” vagyis, hogy „már tanultuk” (bakker, akkor húzz egy magasabb csoportba, mert ha nem látnád, mások még nem tanulták) és az nagyobb baj, ha azt mondod a tanárnak, hogy „明白” vagyis világos, ahelyett, hogy kérdeznél valami tök egyértelmű dolgot, csak hogy lássa rajtad a tanár az érdeklődést.

Pörgős hétköznapok

Azt gondoltam, hogy ha kijövök Kínába, az lesz a legelső, hogy nap mint nap megtanulok mondjuk 40 új kifejezést, és azokat igyekszem majd gyakorlatban alkalmazni. Csakhogy az iskolapadban tanult kifejezések nagyrészét a hétköznapokban nem igazán lehet kamatoztatni, sőt olykor az az érzésem támad, hogy felesleges amit épp tanulok… Valamilyen szinten érzem a feljődést, leginkább a szövegértésem és a kiejtésem javul, de írni-olvasni továbbra sem tudok olyan jól. És a ami a legrosszabb, hogy nem érzem magamban a késztetést arra, hogy gyakoroljam az írásjegyeket. Elszoktam ettől a minden délután írjuk meg a leckét és tanuljunk másnapra életmódtól. Ebéd után ájultan zuhanok az ágyba, alszom pár órát, gyors tanulás, utána pedig nem tudok a fenekemen maradni, muszáj kimozdulnom. Nagyon jó, igényes kis multikulti társaságra tettem szert, sokat zenélünk és énekelgetünk hobbiból, leginkább angolul beszélünk, de van, hogy együtt kínaizunk, sőt a társaságban lévő kínaiak is van hogy a kedvünkért átváltanak angolról kínaira. Lényeg a lényeg, minden egyes percet igyekszem megélni, sokat ismerkedek, gyakran beszélgetek az utcán kínaiakkal, kötök új ismertségeket. De vajon jól csinálom? Vajon többet kéne a fenekemen maradnom és gyakorolnom az írásjegyeket, és igyekezni, hogy én is a tanárok kedvencévé váljak?

Egészség

Ennél jobban nem is lehetnék. Mióta itt vagyok, a legnagyobb bajom az volt, mikor két napra berekedtem egy olyan torokgyulladásos vírustól, ami lázba döntötte a fél kollégiumot. A szobatársam, Györgyi is volt már lázas, de szerencsére tőle sem kaptam el. Már az orrom sem vérzik a „qingdaoi ködtől” mint az első napokban. Sokan azzal ijesztgettek indulás előtt, hogy eleinte biztos rendszeresen el fogom rontani a gyomromat az itteni ételektől, de ez sem következett be. Pedig már elég sokféle helyen ettünk, ránézésre elég bizarr dolgokat is… Vagyis egyszer bekövetkezett a baj, de csak azért, mert az egyik pekingi étteremben csapvízből kotyvasztott gyümölcslevet kaptunk ajándékba, amiről sejtettem, hogy sosem látott még forralót, de annyira megízlett, hogy nem érdekeltek a következmények, elkortyoltam. Na másnap lett baj, de nem olyan vészes mint másoknak…  körülöttem tényleg sokan betegek és rohangálnak a wc-re, de úgy tűnik egyenlőre jól bírja a szervezetem. Őszintén szólva az ételek annyira ízlenek, hogy legszívesebben egész nap nassolnék, gyakran többet eszem mint otthon, de hálistennek ez egyenlőre nem látszik, sőt inkább fogytam, pedig sportolásra még nem volt időm/erőm.

Öltözködés

Tévhit, hogy Kínában minden olcsó, pláne Qingdaoban. Egy-egy jobb minőségű ruháért itt is legalább annyit kérnek, mint otthon. Még nem sikerült fellelnünk a pénztárcánknak és igényeinknek egyformán megfelelő helyeket, úgyhogy egyenlőre még nem rohamoztuk meg a butikokat. Már csak nevetünk Györgyivel kínunkban, ugyanis mindketten az otthoni ruhatárunk legnyomibb darabjait hoztuk magunkkal, ugyanis féltünk, hogy az itteni mosógép csak szétzúzná kedvenc gönceinket. Mivel a bőröndbe nem sok ruha fért, így ugyanazon darabokat kombináljuk alvásra, szabadidős tevékenységre, iskolába járásra és bulizásra. Szóval a ruhatárunk nem túl változatos, szerencsére egyeseknek ez még nem tűnt fel. Például az egyik ausztrál sráctól, aki január óta itt él Kínában,  a minap kaptam egy olyan bókot, hogy eddig nálam még nem látott jobban öltözködő lányt, és hogy imádja az európai stílusomat. Először azt hittem ironikusan mondja, végül kiderült, hogy tényleg komolyan beszél. (Ehhez hozzátenném, hogy Kínában nem nehéz csinosan öltözködni, ugyanis a kínaiaknak semmi stílusérzékük nincs, kb. bármilyen krumplis zsákot magukra rántanak, ha úgy tartja kedvük. A divatmagazinokban lévő képek sem a megszokottak, az európaiaknál sokkal extravagánsabb kombinációkra leltem. ) Szóval az még hagyján, hogy Kínában csinosnak számít a legnyomibb ruhatáram, de mindezt egy ausztráltól hallani még jobban esett.

 

A következő rész tartalmából:

Dóri folytatja a pekingi élménybeszámolót a Tiltott várossal és Peking egyéb nevezetességeivel. Addig is legyetek rosszak!;)

Rémálmok

Rémálmaink sokféle képben törnek felszínre tudatalattink legmélyebb bugyraiból. Felbukkanhatnak zuhanásként, pókokként, vérszívó szörnyekként, vagy akár úgy, hogy tömegek előtt meztelenül állva kétségbeesetten kapkodunk levegő után… Ébredéskor arra gondolunk: „jaj de jó, hogy csak álom volt”. Na de mi van, ha az egyik legrosszabb rémálmodból nincs ébredés, hisz az maga a rideg valóság? Pláne távol az otthontól, a világ másik csücskén? Mit tudsz tenni, ha amitől rettegtél, egyszer csak ott terem előtted? Sírsz? Elfutsz? Darabokra hullasz? Kétségbeesetten segítségért kiáltasz? Tegnapelőtt elértem az ittlétem eddigi legmélyebb pontját… amikor az álomból egy szempillantás alatt rémálom vált. Amikor próbálsz felébredni, de nem sikerül.  Eszembe jutott az egyik kedvenc dalom szövege: „Did you run away? Did you fall apart? Did you see yourself for what you are?”. Legszívesebben én is elfutottam volna, sőt magamba is zuhantam egy rövid időre… de végül a harmadikat választottam: „Did you see yourself for what you are?”. Jó pár dolgot át kellett gondolnom… Vajon huszonegy évesen komolyabban kéne vennem az életem, és vállalnom a felelősséget a tetteim után, vagy nem kéne olyan komolyan vennem az életet, mondván, hogy úgyis véget ér egyszer? Vajon még mindig ugyanaz a Vass Dóra vagyok, aki augusztus 28-án, délelőtt 11:30-kor felszállt a Helsinkibe tartó gépre? Vajon hasznosan töltöm az itteni időmet? Vajon ha elérjük a legmélyebb pontunkat, tényleg akkor vagyunk nyitottak a legnagyobb változásokra? Vajon ha nem sikerül megvalósítanunk a kitűzött célt, annak az az oka, hogy nem is az a legmélyebb vágyunk? Vagy ne adjuk fel, hanem addig kell ütni a vasat amíg meleg, és amit kitűztünk magunk elé, azt egy napon úgyis elérjük, ha igazán hiszünk benne és akarjuk? Egy biztos, az élet nem áll meg, és én mindig azzal biztatom magam, hogy mindennek oka van, és bármilyen mélyre is kerültem, érzem, hogy ennek is okkal kellett történnie. Szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, nem hagyhatom, hogy a körülmények elrontsák a kedvem, mindig csak előre, előre és csakis előre kell nézni, hisz ami nem öl meg az erősít, és tudom, hogy a nehezen jött siker gyümölcse mindig ízletesebb. Eddig kemény munkával mindig sikerült elérnem a kitűzött célokat, és hiszek benne, hogy ezúttal sem lesz másképp… Csak előre!

Társadalmi célú hirdetés következik

Akiket valóban érdekel, milyen az élet Qingdaoban, milyen kalandok vagy épp nehézségek érik az itteni kis magyar kolóniát, azoknak ajánlom figyelmükbe a szobatársam, Györgyi blogját. Ő kicsit más szemszögből mutatja be az itteni életünket, érdemes az ő bejegyzéseit is nyomon követni:

http://gyorgyikinaban.blog.hu/2013/08/03/indulas_436?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook&utm_campaign=blhshare

Vigyázat, a blogolvasás függőséget okoz! 

Meri vagy nem meri: egy női wc története

Mivel életem eddigi legviccesebb WC-s élményével gazdagodtam a Nagy Falnál, muszáj erről is írnom egy gyors bejegyzést.

Peking belvárosából a Nagy Falig csak a buszút nagyjából másfél óra, ha akarja az ember, ha nem, bizony az út végén mindenkit hív a természet. Érkezéskor Györgyi és én szintén megkíséreltünk bejutni a női illemhelyre, csakhogy az annyira zsúfolt volt, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni, de ekkor már nem volt visszaút, a nénitömeg ugyanis minket is beszippantott a végzet felé. Akadtak olyan idős nénikék, akiket cseppet sem zavart a tömeg, ők könnyedén átküzdötték magukat, némelyikük mozgása inkább emlékeztetett tajcsi vagy kungfu mozdulatra mint lökdösődésre. Így esett, hogy Györgyit és engem hirtelen odapasszíroztak a falhoz, de a helyzet inkább volt vicces, mint idegesítő, kínunkban annyira elkezdtünk nevetni, hogy már szabályosan potyogtak a könnyeink. Közben a dolgukat végzett nénikék minden erejükkel azon voltak, hogy kijussanak a hering partyból, így a távozó néniáradat nyomása kifelé húzta a felsőtestemet, míg az alsótestem egy méterrel beljebb a fal és egy radiátor közé préselődve próbálta magán tartani az önszántán kívül kifelé távozó felsőtestemet. Azonban a kifelé vonuló nénicsorda nyomása olyan erejű volt, hogy egy pillanatig a testem, ellenállva a gravitáció törvényeinek, lebegni kezdett, mint valami elhibázott body surf. Ekkor Györgyivel már szabályosan zokogtunk a nevetéstől, de szerencsére minden végtagunkkal együtt eljutottunk a WC-ig, amihez pedig így utólag inkább bár ne lett volna szerencsénk, de ekkor már sajnos nem volt visszaút, mert ha nem lépsz be a pokol… vagyis fülkébe, akkor a nénik lökéshulláma teszi meg helyetted, és az bizony… szar ügy. Szóval nem részletezném, hogy mik voltak abban a WC-ben, inkább fogalmazzunk úgy, hogy minden ami egy néniből kijöhet…

Tehát a konklúzió:  ez az év jó kis immunerősítő kúra lesz, azt hiszem…