Meri vagy nem meri: egy női wc története

Mivel életem eddigi legviccesebb WC-s élményével gazdagodtam a Nagy Falnál, muszáj erről is írnom egy gyors bejegyzést.

Peking belvárosából a Nagy Falig csak a buszút nagyjából másfél óra, ha akarja az ember, ha nem, bizony az út végén mindenkit hív a természet. Érkezéskor Györgyi és én szintén megkíséreltünk bejutni a női illemhelyre, csakhogy az annyira zsúfolt volt, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni, de ekkor már nem volt visszaút, a nénitömeg ugyanis minket is beszippantott a végzet felé. Akadtak olyan idős nénikék, akiket cseppet sem zavart a tömeg, ők könnyedén átküzdötték magukat, némelyikük mozgása inkább emlékeztetett tajcsi vagy kungfu mozdulatra mint lökdösődésre. Így esett, hogy Györgyit és engem hirtelen odapasszíroztak a falhoz, de a helyzet inkább volt vicces, mint idegesítő, kínunkban annyira elkezdtünk nevetni, hogy már szabályosan potyogtak a könnyeink. Közben a dolgukat végzett nénikék minden erejükkel azon voltak, hogy kijussanak a hering partyból, így a távozó néniáradat nyomása kifelé húzta a felsőtestemet, míg az alsótestem egy méterrel beljebb a fal és egy radiátor közé préselődve próbálta magán tartani az önszántán kívül kifelé távozó felsőtestemet. Azonban a kifelé vonuló nénicsorda nyomása olyan erejű volt, hogy egy pillanatig a testem, ellenállva a gravitáció törvényeinek, lebegni kezdett, mint valami elhibázott body surf. Ekkor Györgyivel már szabályosan zokogtunk a nevetéstől, de szerencsére minden végtagunkkal együtt eljutottunk a WC-ig, amihez pedig így utólag inkább bár ne lett volna szerencsénk, de ekkor már sajnos nem volt visszaút, mert ha nem lépsz be a pokol… vagyis fülkébe, akkor a nénik lökéshulláma teszi meg helyetted, és az bizony… szar ügy. Szóval nem részletezném, hogy mik voltak abban a WC-ben, inkább fogalmazzunk úgy, hogy minden ami egy néniből kijöhet…

Tehát a konklúzió:  ez az év jó kis immunerősítő kúra lesz, azt hiszem…